„A mutató kritikáján túllépve az egész gazdasági növekedési mániánkat korholta. Ebben sok igazság van, mert az anyagi javak hajszolása tényleg korunk betegsége. Mégis, a friss statisztikai adatot érdemes annak ismeretében megbecsülni, hogy tavaly ilyenkor vagy hét százalékot zuhant ez a bizonyos hazaitermék-mutató, és amögött nem a posztmateriális értékek győzelme állott, hanem több tízezer állás megszűnése, bérek és társadalmi juttatások visszafogása, megrendelések elmaradása.
A mostani növekedéssel még mindig csak a 2006-os nemzeti jövedelmi szintre jutunk vissza. És az sem volt valami magas, hiszen hazánk a szomszédjaihoz képest már jó ideje nem »dübörgött«, amint láthatta bárki, aki hajlandó volt kitekinteni a határokon túlra.
A legérdekesebb megjegyzés azonban nem a polgári oldalra ma olyannyira jellemző piacgazdaság- és közgazdászellenes irányból érkezett; az illető azon morfondírozott, hogy akkor van-e még válság. Mert ha végre bővülget a gazdaság, sőt jövőre három százalékkal nő, úgy nyilván magunk mögött tudhatjuk a válságot. Akkor viszont miért vannak és lesznek évekig válságadók, és miért akar a kormány költeni a nyugdíjpénztárak felhalmozott vagyonából? Ha tényleg válságos a helyzet, akkor talán nem a végkielégítések körüli csetepatékkal kellene foglalkozniuk az ország vezetőinek, mert lennének fontosabb és sürgetőbb gazdasági teendők.”